“Ritkán álmodom. Ha mégis, verejtékben fürödve riadok fel. Ilyenkor visszadölök, megvárom, míg a szívem megnyugszik, s eltünödöm az éjszakák kivédhetetlen, mágikus hatalmán. Gyerekként vagy fiatalon nem álmodtam se jót, se rosszat, csak az öregség sodorja újra meg újra felém a múlt hordalékából keményre gyúrt iszonyatot, amely azért olyan riasztó, mert feszesebbre komponált, tragikusabb, mint bármikor is átélhettem volna, hiszen a valóságban egyszer sem történt meg velem az, amitől sikoltozva ébredek. Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom.“
Szabó Magda – Az ajtó
