A jó könyv ismérve az, amikor az ember elkenődik a történet, a mű vége felé érve. Olyan pillanatok ezek, amikor az olvasó kitapintja a hátralévő oldalak múló vastagságát, vagy csak rátapicskol a képernyőre, és egy gyors matek után tudja: mindjárt vége. Hamarosan helyet kell találni a darabnak a polcon.
Ezekben a pillanatokban történik meg az, hogy a könyv varázsába belekeveredik az a bizonyos „a francba” érzés. Egy pillanatnyi, előre vetített hiány. Egy kis gyász.
Ezek közé a művek közé sorolható az a könyv is, amely nemrégiben a kezem ügyébe került.
Az olvasás során egy ritka, színes életrajzi regény bontakozik ki az oldalak fordulásával, amely a modern kori történelmünk borzalmain vezet végig — mégis olyan játékosan, mintha egy életre termett kisgyerek, a grundon átélt kalandjait olvasná az ember.
Kezdve a ’40-es évek belpesti horror-történeteivel. Azokkal a pillanatokkal, amikor generációk illannak el, csak úgy. A romok alól előbújó cserfes élettel. A felszabadítással. Robbanásokkal. Porral. Csekély reménnyel.
Majd egy új rendszerrel, amely ijesztő módon emlékeztet a napjainkban elbukott hazai rendszer működési elveire — ahol az emberi életek ledarálásához nem kellett sok indok.
És mégis: reménnyel. Azzal a gondolattal, hogy az élet kiképzését követően jön — jönni fog — a diadal.
Hát jöjjön.
Mert olvasni érdemes: Kiképzés – Vitray Tamás
